Rómában néhány perc séta alatt évszázadokat lehet átlépni. Egy reneszánsz freskótól egy barokk szökőkúthoz, egy csendes templomi szobortól egy látszólag megnyíló mennyezetig vezet az út. Az itt bemutatott hét művész közel háromszáz év római művészetét köti össze: Michelangelo és Raffaello a reneszánsz embereszményét, Caravaggio a vallásos történetek megrendítő közelségét, Bernini, Borromini és Pozzo a barokk tér és látvány erejét, Canova pedig az antik szépség újrafogalmazását képviseli. Műveiken keresztül azt is látjuk, hogyan változott Róma önképe, és mit várt a művészettől az egyház, az arisztokrácia vagy éppen a város közönsége.
A reneszánsz Róma egyszerre tekintett vissza az ókori birodalomra és építette a pápaság új központját. A 15–16. század fordulóján a romok, a felszínre kerülő szobrok és az antik épületek élő mintát jelentettek az alkotóknak. A pápák, bíborosok és gazdag magánmegrendelők monumentális művekkel fejezték ki hitüket, műveltségüket és hatalmukat. Ebben a környezetben vált meghatározóvá Michelangelo és Raffaello: ugyanannak a korszaknak két, egymástól jól megkülönböztethető művészi hangjaként.
Michelangelónál az emberi test hordozza a történet súlyát. A Pietà visszafogott gyásza, a Mózes ülő alakjában felgyülemlő erő és a Feltámadt Krisztus elforduló teste egyaránt azt mutatja, hogyan válhat a márvány lelkiállapotok kifejezőjévé. Festészetében is érződik a szobrász gondolkodása: a Sixtus-kápolna mennyezetén Ádám és a delphoi szibilla alakját a test tömege, tartása és mozdulata teszi elevenné. A későbbi Utolsó ítélet zaklatott emberáradata már más világot idéz. A reformáció és Róma 1527-es kifosztása után készült műben a reneszánsz kiegyensúlyozottsága mellett sokkal erősebben jelenik meg a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság és az ítélettől való félelem.
Raffaello művészetében a sokféleség harmonikus renddé áll össze. Az athéni iskola vitázó filozófusai és a Disputa mennyei-földi közössége két különböző tudásvilágot jelenít meg a pápai palota ugyanazon termében. A világos térszerkezet és az egymásra felelő gesztusok a legnépesebb jeleneteket is áttekinthetővé teszik. A Villa Farnesina Galatea diadala című freskója közben megmutatja a reneszánsz világi, mitológiai oldalát is: az antik történet egy gazdag bankár villájának dísze lett. A Szibillák és az Izajás próféta az ókori és a keresztény hagyomány találkozását idézik, míg a Krisztus színeváltozása már erős fényellentétekkel és drámai mozdulatokkal tágítja Raffaello harmonikus világát.
A 16. század végére a vallásos képek szerepe is átalakult. A reformációra válaszoló katolikus megújulás közegében különös jelentőséget kapott, hogy a művek érthetően és érzelmileg is megszólítsák a nézőt. Caravaggio szentjei hétköznapi emberek testét, arcát és ruháit viselik, történeteik pedig szinte karnyújtásnyira zajlanak. A Szent Máté elhívatásában egy kézmozdulat és a sötétbe hasító fény változtatja meg egy társaság életét; a Szent Pál megtérésében a földre zuhant ember kitárt karjai közvetítik a belső fordulatot. A Szent Péter keresztrefeszítése a vértanúság testi súlyát is megmutatja. Ezek előtt a képek előtt a néző könnyen úgy érzi, maga is a jelenet közelében áll.
A 17. századi barokk Rómában a művészet egyre inkább az egész környezetet alakító élménnyé vált. Gian Lorenzo Bernini szobrászatot, építészetet, fényt és városi teret szervezett egységbe. A Szent Teréz elragadtatása csak a kápolna fényével és a páholyszerű fülkékben megjelenő nézőalakokkal együtt bontja ki teljes hatását. A Sant’Andrea al Quirinale belső tere az oltártól a kupola felé vezeti a tekintetet, a Négy folyó kútja pedig a Piazza Navonát formálja monumentális színpaddá. A látvány mögött a megrendelők ambíciója is jelen van: a nagy pápai családok Róma terein és templomaiban hagyták hátra nevüket, címereiket és tekintélyük emlékeit.
Francesco Borromini ugyanebben a városban az építészet belső rendjét gondolta újra. A San Carlo alle Quattro Fontane hullámzó falai, a Sant’Ivo alla Sapienza összetett geometriája és spirális lámpása, illetve a Sant’Agnese in Agone homorú homlokzata a tér alakításával teremtenek feszültséget. Épületeiben érdemes végigkövetni, hogyan fordul egy falszakasz, miként kapcsolódik hozzá egy oszlop, és hogyan folytatódik ugyanez a mozgás a boltozatban. Bernini és Borromini eltérő megoldásai együtt mutatják meg a barokk gazdagságát: a korszak egyszerre szól az emberi érzelmek közvetlenségéről és az építészeti gondolkodás merészségéről.
A század végén Andrea Pozzo a festett és a valóságos tér határát tette bizonytalanná. A Sant’Ignazio mennyezetén az épület oszlopai látszólag tovább emelkednek, fölöttük pedig megnyílik az ég; az álkupola ott teremt magasságot, ahol valódi kupola nem épült. A Szent Ignác szobáihoz vezető illúziófolyosón ugyanez a perspektivikus tudás kisebb, személyesebb léptékben működik. Pozzo képeihez a néző helyzete is hozzátartozik: a megfelelő pontról hihetőnek tűnő építészeti világ néhány lépéssel arrébb felfedi festett természetét. A jezsuita megrendelésekben ez a látványos tudás a hit közvetítését és a rend küldetésének megjelenítését szolgálta.
A 18. század végén és a 19. század elején Antonio Canova ismét az antik művészethez fordult, immár a régészeti felfedezések és a klasszikus múlt iránti új érdeklődés korában. Pauline Borghese mint győzedelmes Vénusz egyszerre kortárs portré és mitológiai szerepjáték: Napóleon húga egy antik istennő alakjában jelenik meg. A márványpárna puhasága és a test sima felülete érzéki közelséget teremt, miközben a kompozíció fegyelmezett marad. XIII. és XIV. Kelemen síremlékén a gyász és a méltóság visszafogott gesztusokban fogalmazódik meg. Canova Rómája már a felvilágosodás és a napóleoni korszak városa is, ahol a pápai megrendelések mellett az európai elit új önképe is formát kapott.
Ezeket a műveket érdemes egymással beszélgetve nézni. Michelangelo megfeszülő testei után Canova nyugalma válik feltűnővé; Raffaello világos rendje után Caravaggio sötétből előlépő alakjai; Borromini valóban megépített terei után Pozzo festett építészete. Sok alkotás ma is abban a templomban, kápolnában vagy palotában látható, amelyhez készült, ezért a környezetük is része a jelentésüknek. Szánjatok időt egy-egy kézmozdulatra, arckifejezésre vagy fényfoltra, aztán lépjetek hátrébb, és nézzétek meg az egészet. Róma művészete így a figyelmes nézés történetévé is válik.